SZTElozófia
"Mert én egyáltalán nem úgy beszélek,
mintha a birtokomban volna az igazság.
Veletek együtt én is csak keresem..."
(Szókratész)
mintha a birtokomban volna az igazság.
Veletek együtt én is csak keresem..."
(Szókratész)
- See more at: http://www.sharethis.com/get-sharing-tools/#sthash.vjaAKtrb.dpuf
20/3/2016 0 Comments Latin - holt nyelv vagy az európai identitás közvetítője? Érdemes-e középiskolában esetleg egyetemen latinul és görögül tanulni?
„Szent Szókratész, imádkozz érettünk!” Így kiált fel elragadtatva Erasmus egyik dialógusának szereplője (valószínűleg Erasmus egyik alteregoja), Eusebiusnak, azaz a „Hívőnek” nevezett főhős jámbor lakomáján, amelyen a keresztény erkölcsiség mibenlétéről tárgyalnak a jelenlévők. Platóni lakoma, felebaráti szeretettől átjárt derűs légkör és Krisztus mellett a filozófia és költészet pogány szentjei – mit mondjunk, meglehetősen különleges és meglehetősen meglepő kavalkád. Ám mindezt szinte észrevétlenné teszi Erasmus könnyed, kollokviális stílusa, mely elfedi, hogy milyen komoly, már-már botrányos találkozás tanúja az olvasó. És egyáltalán mivel érdemelte ki a pogány filozófus a keresztény szentnek járó megszólítást? Nyilvánvalóan etikájával, mégpedig azzal a pogány etikával, ami Erasmus szerint közelebb áll Krisztus tanításához, mint jónéhány keresztény kortárs tanítása. Erasmus szövegében nem véletlenül találkozunk pogányság és kereszténység ilyen provokatív egységesítésével: e keresztény humanizmus, mely a Szentírás mellett a pogány etikában nyeri el alapját, a humanista Erasmus identitásának egyértelmű megnyilvánulása. De definiálható-e egyáltalán egy olyan fogalom, mint az „identitás”, van-e értelme európai humanizmusról beszélni, és nem csak árnykép-e a latin, mint e humanizmus közvetítésének egyik lehetséges eszköze? Érdemes-e gyötörnünk magunkat és másokat ilyen idejétmúlt dolgokkal? Egyszóval tanuljunk-e latinul? (És igen, esetleg görögül is.) Manapság, pontosabban az utóbbi, immár több mint két évtizedben Magyarországon permanensen szó van az oktatás és az iskolák problémáiról, és arról, hogy mit is jelent a korszerű tudás, és milyen tudás-, vagy készségelemek tartoznak ehhez az eddig tisztázatlan korszerű tudáshoz. A problémára adandó válaszok egyik része nyilvánvalóan oktatatásszervezési, illetve a tananyag strukturálásával kapcsolatos. Mindeközben azonban talán érdemes elgondolkozni egy olyan, gyakorlatinak talán nem tűnő, ám annál jelentősebb kérdésről, hogy mi az oktatás szerepe a műveltség közvetítésében. A magyar oktatás vonatkozásában tapasztalható folyamatok mindenesetre nem túl biztatóak, annak ellenére, hogy az európai és a magyar történelem és irodalom jó része latinul íródott. Azt a folyamatot, amely során a latin az európai kultúra elsődleges közvetítője lesz, nyilvánvalóan nem lehet túlbecsülni: a latin mint a közös európai identitás (mert talán van ilyen) nyelvi hordozója lassanként elnyeri azt a sztenderdizált formát, ahogyan azt ma is megtanuljuk, és a birodalom utódai révén maradandó hatását képes éppen a Római birodalom hanyatlása után elnyerni. Különös, hogy Római birodalomban a görög tett szert olyan erőre, és lett olyannyira a kultúrát meghatározó közvetítő, hogy Rómában, az itáliai félsziget centrumában (amely nemcsak e nagy birodalom, hanem e nyelv szülőföldje is) a műveltség közvetítésének jelentős eszköze lett, úgyhogy a negyedik századig még a keresztény közösségekben is használták (mondhatnánk tehát: íme egy érv, hogy tanuljunk egy kis görögöt is!). Kelemen, Róma püspöke például görögül írta meg korinthosziaknak szóló levelét, de Pál, aki római polgár volt, ugyancsak görögül írt. Paradox módon tehát kis túlzással azt állíthatjuk, hogy a római birodalomban részben a görög töltötte be azt a funkciót, amit a római birodalom felbomlása után a latin. Az a sztenderdizált latin nyelv, amelyet mint klasszikus irodalmi nyelvet tanulunk, a birodalom hanyatlása után nyerte el azt a fényt és kanonikus jelleget, ami sokáig övezte. Legalább is annyiban, hogy korábban nyilvánvalóan többféle, területenként és társadalmi rétegenként is eltérő beszélt nyelv létezett (amelyeket források hiányában kevéssé ismerünk): azaz ezt a különleges indentitásképző funkcióját részben mint sztandardizált irodalmi, vagy hivatali nyelv nyerte el akkor, amikor éppen a korábbi – legalább is politikailag többé-kevésbé egységes államalakulat – felbomlott, és szolgált egyszersmind mintául annak, ami zsinórmérték mindenki számára, aki humanistának, vagy mai szóval élve „értelmiséginek” tartja magát. Ebben nyilván nagy szerepe volt a kereszténységnek is, amely lassanként felismerte, hogy legitimitásának megszilárdításában kulcsfontosságú, hogy elsajátítsa a pogányság olyan vívmányait, mint a retorika vagy a filozófia, hiszen csak ezek segítségével lehetett képes arra, hogy korai századaiban részt tudjon venni a fennmaradását is meghatározó intellektuális vitákban. A keresztény apologéták már bámulatosan képesek voltak alkalmazni a kurrens argumentatív taktikákat, hogy szavukkal meg- és legyőzzék ellenfeleiket, míg a keresztény nevelés, vagy humanizmus lassan elfogadta és fel is használta az antikvitás irodalmának számára is alkalmas jelenségeit, és krisztianizálta Vergiliust, vagy éppen Cicero etikáját. (Ahogyan arra Ambrus is utal a De officiis-ban.) Később, a keresztény humanisták nemcsak büszkék voltak erre a kapocsra, de tudatos reflexióval is értelmezték. Erasmus tehát egy kegyes lakomán (mely többek között a platóni Lakoma mintájára íródik, és ahol természetesen nem a szerelem, hanem a Szentírás a fő téma, és a titokzatosan jelen lévő Krisztus a legfőbb vendég) a szentírási helyeket Ciceróval, Catóval és Plurtarkhosszal teszi érthetővé, és nyíltan bevallja barátainak, hogy Cicero „isteni szellem”, akinek műveit úgy olvassa, hogy arra jutott: nála szentebb dolgokat még egy keresztény sem mondhatna! Sőt, egyenesen azt is kijelenti, hogy Cato szavai nem mondanak mást, mint amiről Péter vagy Pál apostolok írnak. Az említett szerzők felmagasztalása persze nem véletlenszerű, és nem is szándékolatlanul provokatív. Erasmus célja kora kereszténységének kritikája, és e reflexió során inkább elismeri, hogy Krisztus tanítása talán szélesebb körben terjedt, mint pusztán a kereszténység. Azaz a megfelelő pogány szerzők tanulmányozása nyomán ugyanúgy isteni tanítások nyomaira bukkanunk, mintha csak a Szentírást olvasnánk. Végül Szókratészt egyenesen „szentnek” nevezi, akinek közbenjárásáért könyörög, és magasztalja Vergilius és Horatius szent lelkeit! A pogányság Erasmus szándékai szerint immár krisztianizálódott, ám nem céltalanul, hanem a Krisztust követő pietas, a keresztény erény érdekében. Egy megjegyzés még mindenképpen ide kívánkozik. A fentebbi összefoglalásban már felbukkant Cicero neve. Arról a római szónok-filozófusról van szó, akinek bölcseleti munkássága jobbára méltatlanul kívül esik a mainstream filozófia tanulmányozási körén, és esetleg a filozófiatörténet lapjain kap helyet, mint túl jelentős, eklektikus gondolkodó – bármit is jelentsen ez a címke. Pedig nem tűnik túlzásnak azt állítani, hogy legalábbis hatása révén megkerülhetetlen gondolkodó, akinek erénytana és erénykatalógusa mindvégig jelen van az európai filozófiai gondolkodás történetében. Az említett De officiis hatása – amelynek végső problémája az, hogy miként kerülhet összeütközésbe a hasznos az erkölcsössel, illetve, hogy hétköznapi tapasztalatunk miért is érzékelteti velünk ezt az összeütközést – megtalálható a kereszténységben éppúgy mint Kant etikájában. Arról nem is beszélve, hogy Szent Ágostont Hortensis című, mára sajnos elveszett értekezése fordította a filozófia és végső soron a keresztény filozófia irányába. Igazunk van tehát akkor, amikor Cicerót kizárjuk a jelentős filozófusok sorából, holott oly sok mainstream filozófust inspirált? A konklúzióm az, hogy bátran újra lehet gondolni azt a kánont, amely alapján meghatározzuk, hogy mi és hogyan kerüljön be az egyetemi vagy éppen középiskolai oktatás anyagába. Ehhez persze a magunk részéről is folytonos reflexióra lenne szükség. Végső soron egyetértek azokkal, akik szerint a hagyományosan meghatározott, megtanítandó szerzők sorát ideje lenne bővíteni, éppen azért, hogy jobban megérthessük: mit és miért is kellene tanulnunk? Erasmus például elgondolkodtató választ adott erre a kérdésre, amikor „szentnek” merte nevezni Szókratészt. De legyünk őszinték: hányan olvassák manapság Erasmust? (Ciceróról már nem is beszélve...) A fentebbiek talán megengedik azt a következtetést, hogy beszélhetünk egyfajta európai identitásról (bár az identitás fogalmát sokan bizonnyal használhatatlan terminusnak tartják), amelyet a latin nyelv közvetített szerte Európába, és amely paradox módon az egységesnek tűnő római birodalom hanyatlásával erősödik meg. Ezt az identitást és nyelvet az a kereszténység közvetíti, amely kezdetben ha nem is ellenségesen, de fenntartásokkal viszonyul a pogány hagyományokat közvetítő kultúrához, azonban a latin nyelv mint közvetítő közeg felülírja ezt a kezdeti törésvonalon létező ellentétet. Ahogyan a Római Birodalomban használt görög, úgy a birodalom megszűnése után használt latin esete is mutatja a nyelv kultúra- és identitásképző erejét és funkcióját. Ugyanakkor Erasmus példája figyelmeztet arra, hogy az identitásra vonatkozó tudatos reflexió hogyan segít jobban megérteni önmagunkat. Úgy tűnik tehát, hogy latint tanulnunk továbbra is érdemes, nem csak néhány középiskolában, hanem a filozófiát hallgató egyetemistáknak is. Hamvas Endre Ádám (dr.) a Gál Ferenc Főiskola adjunktusa. Hódmezővásárhelyen, a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen végezte. 2001-ben szerzett latin nyelv-, és irodalomtanári, 2002-ben ógörög szakos bölcsész, 2005-ben filozófia szakos diplomát. Doktori tanulmányait az ELTE-n, és az SZTE-n végezte, PhD-disszertációját 2009-ben védte meg ugyanitt. 2001-től középiskolai tanárként dolgozott a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban. Főbb publikációi: Corpus Hermeticum. Fordítás bevezetéssel és magyarázatokkal. Szeged, Lectum kiadó, 2010; Szent Ágoston: Írások a kegyelemről és az eleve elrendelésről. Fordítás, bevezetéssel és magyarázatokkal. Budapest, L’Harmattan, 2015. További információ: http://www.sztelozofia.org/mi-leszek-ha/kisinterju-hamvas-endrevel-filozofia
0 Comments
|
SZTelo SuliAz ebben a rovatban megjelent írások olyan általános és középiskolás tanárok alkotásai, akik a szabad bölcsészethez kapcsolódó tárgyakat (filozófiát, etikát, esztétikát, művészettörténetet vagy -elméletet) tanítanak, így a számunkra pótolhatatlan SZTElánpótlást nevelik. Amennyiben tanárként szeretnél SZTElo Bloggerré válni, kérjük, keress meg minket a [email protected] email címen további információkért! Miről írunk?All általános Iskola Etika Filozófia Görög Klasszikus Tudás Középiskola Latin Nyelvtanulás Tankönyvek Régebbi írásaink
April 2016
|